“Titkot súgok, csak neked. Nézz most rám! Ez én vagyok. Egy darabka belőlem, amit látni engedek. De tudd, ha engem választasz jönnek majd velem mások is. Itt élnek bennem.

Jön velem a kisgyermek, aki hozza magával az ágy alól a szörnyeket. Jön majd a görbe hátú keserű kortalan, a világ terheit cipelő. Na meg ott lesz a bíborszívű naiv ábrándos szerelmes és persze a vén bölcs is, aki pipázgatva ül a tornácon miközben jóízűen nevet az ifjakon.

Az első emeleten laknak a félelmeim. Rémísztő egy népség. Zárt ajtó mellett is kimásznak a kulcslyukon. A másodikon találod a gátlásaim szobáját. Oda be sem férsz, menjünk is tovább. A folyosó végén balra tanyáznak a reményeim és közvetlenül mellettük az álmaim láthatod. Itt szeretek időzni mert itt születtél te is. Ez a hely nem is olyan ijesztő, mint a többi, ugye?

Még mindig itt vagy? Helyes! Mert most mélyebbre megyünk. Itt már sötét van és nyirkosak a falak. Ez az a szoba, amit nem akartam, hogy láss, de megmutatom, mert ez is én vagyok. Itt él az összes démonom. Megállás nélkül zörgetik az ajtókat és jaj nekem, ha kitörnek. De figyelj csak, csodát mondok! Mióta ismerlek egyre ritkábban hallom őket. Ugye tudod, hogy ez mit jelent?

Egy szoba van még, ahol nem jártunk, de ennek az ajtaját csak te tudod kinyitni. Ott élsz már egy ideje, bennem.

Látod, most már tényleg meztelen vagyok. Reszketek, mégsem fázom.

Így vagyok egész, így lettem a tiéd teljesen.

Kérlek, maradj még.”